Beszélgetések, Friss

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 2.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat második vendége: Lőrinc Katalin.

Palotai Misi képe Vigadó 2017
Fotó: Palotai Misi

Dr. Lőrinc Katalin, DLA táncművész, táncpedagógus, koreográfus, a Magyar Táncművészeti Egyetem tanára, a művészetelméleti tanszék tanszékvezetője, szakíró, újságíró, a Tánc Színház Nevelés konferencia egyik projektvezetője.

 

TSZN: Hogyan gondolsz vissza a Tánc Színház Nevelés konferenciára, aminek a projekvezetője voltál? Milyen élményeid vannak a négy alkalommal, illetve az utána megjelenő parázs vitával kapcsolatban? 

LŐRINC K.: Az jó, amikor van vita! Nem is nevezném parázsnak, hiszen a tapasztalatokon, elveken nyugvó, érvelő hangok szólaltak meg, inkább azt erősítve, hogy az embereket gondolkozásra, állásfoglalásra készteti a téma, és alapjában mindenki nyitott volt a másikra. Függetlenül attól, hogy a saját tapasztalatai alapján kialakult képet mennyire tudja vagy kívánja módosítani a mások tapasztalatai, érvelése nyomán.

De az első kérdésre még nem válaszoltam: nos, úgy vagyok a négy konferencia-felvonással, mint egy szülő a gyerekeivel: szépnek, okosnak, ügyesnek látja őket, a hibáikat is másként kezeli, mint hogyha nem a gyerekeiről lenne szó, és büszke a legapróbb eredményeikre is. Nos, pontosan így.

De ha szakmaibb szeretnék lenni (és nyilván nem azért kaptam a kérdést, hogy ömlengjek, mert az nem visz tovább): már csak annyi, hogy egy ilyen felszántatlan talajon elindulhatott valami kis kapálás, tehát, hogy meg tudtuk tartani; össze tudtunk hozni annyi különleges, és csodálatra méltó tevékenységet végző embert, már önmagában eredmény! Kicsit továbbmenve: többeket megerősített abban, amit elkezdtek, másokat pedig inspirált arra, hogy belevágjanak valami olyasmibe, amit még nem próbáltak.

TSZN: Hasznosítottál pedagógusként/táncművészként a konferencia gyakorlati vagy elméleti “tudásaiból” valamit a Táncművészeti Egyetemen?

LŐRINC K.: Hogyne! De itt most a kérdésnek csak arra a részére válaszolok, hogy „táncművészként”, mert arra, hogy pedagógusként hogyan, a következő kérdés kapcsán fogok. Táncművészként a nézővel mint résztvevővel való kapcsolódás terén változott az attitűdöm. Az eddiginél is nyitottabb lettem a nézőre, aki jelen van, körülvesz (mondjuk, kiállítás megnyitókon előadott performanszaim során), sokkal inkább játszótársként tudok hozzá viszonyulni, és még inkább érdekel, hogy ő mit kap, mit nyer egy ilyen szituációból. És örülök (s még inkább próbálom előmozdítani az improvizációmmal), ha ő is játszótársnak tud tekinteni a játékom közben, nem ugrik vagy húzódik félre tiszteletteljes udvariasságból 3 méter távolságra, ha közelébe kerülök: nem a „művésznő” kategória vagyok neki, hanem közösen létezünk egy adott térben, egy adott alkalomból kifolyólag. A kiállítás megnyitásához ő pontosan ugyanannyira kell, mint én.

TSZN: Talán a klasszikus balett képzésben nem annyira, de a Táncművészeti Egyetem modern szakos képzésében hasznos lehet tanulni a közönséggel való aktivitások formáiról, tartalmairól, hiszen a kortárs együtteseknél fontos az aktív közönségkapcsolat. Jól látható az is, hogy a  mai professzionális tánctársulatok többségénél, ha nem is folyamatos jelleggel és nagy számban, de jelen vannak a fiatal közönséggel kapcsolatot teremtő programok. Mit gondolsz, mennyire lehet és mennyire szükséges ezt a képzésben tanítani?

LŐRINC K.: Szükséges is, és lehet is. Én ezt teszem már néhány éve. A dolog a teremben kezdődik egy sima órán. Tehát ahhoz, hogy ki tudjam vinni a gyerekeket mondjuk a Vörösmarty térre flashmobozni, vagy egy kiállító terembe, ahol idegenek között vannak testközelben, – mert ezek az első lépések a közönséggel való proaktív foglalkozás felé! -, ahhoz előbb meg kell teremteni azt a légkört az órán, ami ezt lehetővé teszi. Nyitottság, egyenrangúság (a-tekintetben, hogy ott és akkor a táncteremben mindnyájan együtt izzadunk valami közös célért, és nem az van, hogy én diktálom, te meg a végrehajtó alattvaló vagy), és a problémafelismerő- és megoldó készséget fejlesztő pedagógiai módszerek. És igen, sokat, sokféle szituációban kell emberek között dolgozni.

Úton az országban
Úton a hallgatókkal

Hadd említsem az egyik legizgalmasabbat: a 2019-es Sziget Fesztiválra beszerveztem a srácokat a spanyol Sol Pico végtelenül izgalmas, a menekültekkel foglalkozó performanszába. Eredetileg csak a modern évfolyamból verbuváltam, de mivel nem mindenki ért rá, mondtam nekik, hogy más szakirányú sulitársaikat is biztathatnák. Jött is egy balett és két néptánc művészképzős lány is! Közülük az egyik idén a táncszínházi nevelésről adta be a szakdolgozatát, és engem választott konzulensnek. Úgyhogy: lehetséges a többi szakirányt is „megfertőzni”!

TSZN: A mostani modern hallgatókkal készítettek mozgásérzékenyítő beavató foglalkozásokat. Mit jelent nálatok ez a “beavatás”? Mi történik ott pontosan?

LŐRINC K.: Megpróbálom ezt nagyon röviden. Egy tantermi foglalkozást készítettem, közösen a modern évfolyam tanulóival. A kiinduló alapanyag valóban egy korábbi ismeretterjesztő típusú előadásom volt, de pont a konferencia kapcsán tanultaknak köszönhetem, hogy meg tudtam lépni a következő lépcsőfokot: ez tehát már nem előadás.

efop
Mit mondhat el rólunk a mozdulat?

Bemegyünk egy tanterembe, ahol elvegyülünk a gyerekekkel 3-4 táncos és én (de nélkülem is volt már), és egy patkó alakban körbe ülős, beszélgetős indítással (a narrátor általában én vagyok, de volt már, hogy átadtam a „szerepet”) elvegyülve együtt mozgunk a gyerekekkel, akik szinte észre sem veszik, hogy kb 50 percben végigpásztáztunk egy csomó mindent, ami a táncművészet alapja (is).

 

TSZN: Asszociációs játékra hívunk! Neked mit jelentenek az alábbi szavak: Tánc? Színház? Nevelés?

Nohát! Honnan tudtátok, hogy a foglalkozásunknak ez is része? Főleg a 12 évesnél idősebbeknél (az egészet eredetileg 10-16 év közöttire kalibráltam, de a turnéink során 7-18 év között minden volt…), kis cetliket osztottunk ki, és pont ilyet kértem: „mi jut eszedbe most itt hirtelen arról, hogy:…” , – és aztán attól függően, hogy a foglalkozás addigi menete során milyen benyomást kaptam a csapatról, mondtam a szavakat. De többnyire ilyeneket: tánc / mozgás / kortárs művészet / – ilyenek…

Úgyhogy a válaszaim közül arra, amit én is mindig megkérdeztem, hadd adjam azt a választ, amit a gyerekek legnagyobb számban válaszoltak (sok más, szintén gyönyörű definíció mellett):

Tánc = szabadság.

És akkor az én válaszaim:

Színház = egy légtérben lenni játszókkal, akik az én életemre reflektálnak… (ez különösen megmutatkozott most, hogy nem lehet színházba menni: számomra a felvételről közvetített, vagy online színházi előadás teljesen élvezhetetlen. De mindig is az volt.)

Nevelés = együtt csiszolódni.

 

Az interjút Varga Nikoletta készítette.

Budapest, 2020. 05. 13.

 

Beszélgetések

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 0.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat felvezetéseként a Tánc Színház Nevelés konferencia menedzsment csapata: Németh Katalin, Varga Nikoletta és Meszes Timi osztotta meg a témával kapcsolatos gondolatait. 

Németh Katalin,VargaNikoletta,Meszes Tímea

 

Kezdőrúgás

VARGA N.: Amikor arról gondolkodtunk, hogyan adjunk új lendületet a Tánc Színház Nevelés facebook oldalának, még nem sejtettük, hogy egy furcsa új időszak köszönt majd ránk, és a közösségeket megmozgató intézményi programok téli álomba merülnek,  kicsit átalakulva az online térbe préselődnek. De ez éppen jó alkalom, hogy beszélgessünk, kérdezgessük egymást, és elinduljon a Tánc Színház Nevelés oldal „Mi újság, tánc, színház, nevelés?” beszélgető sorozata, “nulladik” részként, velünk!

Kezdésként kicsit visszaugranék az időben. Amikor a Nemzeti Táncszínház 2007-ben elkezdte a középiskolásoknak szóló “beavató táncszínházi program” bérlet sorozatát, amit ma már “háromlépcsős programnak” hívunk, akkor számomra nem volt kérdés, hogy a drámapedagógia által használt mozgás- és drámajátékok felől fogunk közelíteni a táncelőadásokat előkészítő foglalkozásokhoz. Időközben természetesen sokat alakultak ezek a programok, a foglalkozások tartalmát és formáját tekintve is sok mindent kipróbáltunk, igazodva a keretekhez (a táncelőadás műfaja, tartalma, az együttes nyitottsága, az iskolák, diákok különbözősége stb.), de már az első évek tapasztalatai után is, azon töprengtem leginkább, hogyan lehetne még inkább mélyíteni ezt a kapcsolatot a fiatal befogadók és a táncelőadások között. Hogyan beszéljünk egyszerre a táncelőadás által kínált helyzetről, viszonyokról, a tánc formanyelvéről, tánc- és színházesztétikai alapfogalmakról, és mindezeken keresztül a fiatalokat foglalkoztató fontos életkérdésekről. A háromlépcsős programunk fókusza azon volt, hogy a középiskolás fiatalok lássanak különféle műfajú táncelőadásokat, és főként az értelmezést segítettük a köré épített elő- és utófoglalkozásokkal. Hiszen, olyan programunk, ahol testmozgással akartuk aktivizálni a fiatalokat, sokféle volt. Sokáig úgy éreztem, baj, hogy mindig megmarad egyfajta távolság a drámás foglalkozások és a táncelőadások között, még ha tartalmilag segítették is egymást. Azt gondoltam, ehhez a közelítéshez nem elég a legjobb drámapedagógus a drámás eszközeivel, és nem elég maga a táncművész sem, akit a diákok a színpadon látnak, illetve utána esetleg hallják beszélni az előadásról. Számomra mindig fontos cél volt annak a formának a megtalálása, amiben a fiatalok aktív bevonásával, a táncon keresztül lehet fontos problémákról, gondolatokról, élethelyzetekről beszélni. A kérdéseimre a válaszok hamar megérkeztek, amikor Németh Kati a Táncszínházba érkezve behozta a TIE ötletét. És akkor a Nemzeti Táncszínház – Közép-Európa Táncszínház – Káva Kulturális Egyesület kombójában megszületett a DTIE (dance theatre in education), az első komplex táncszínházi nevelési előadás, aminél úgy éreztem, végre megérkeztünk, ez az! Három órára összezárva egyetlen egy osztály, profi táncművészekkel, a legjobb színész-drámatanárokkal. Van tartalom, van forma, együtt mozog diák/táncművész/színész-drámatanár, történik a csoda, mi kell ennél több? Talán csak a több! És helyére került, hogy mi a háromlépcsős program, a tánckurzus, a mozgásismereti nap, és a DTIE szerepe és célja ebben a nagy csomagban: tánc-  és színházpedagógiai programok. A táncszínházi nevelési foglalkozások hátránya viszont pont az, hogy nem tudunk belőle sokat játszani, hiszen egy-egy alkalom, három intézmény, három órás munkája, amin csak egy osztály vehet részt. Így rövid távon csak kevés fiatalhoz jutunk el, és elsősorban a budapesti diákokhoz, ha pedig vidékre utaztatjuk a produkciót, akkor ott egy-két osztály tud résztvevője lenni ennek a nagyon hasznos és hiánypótló, mozgásos együtt gondolkodásnak. Az is fontos kérdés, hogy mi történik a résztvevőkkel ezután? Megnéznek egy másik táncszínházi nevelési előadást? Megnéznek egy táncelőadást? Részt vesznek egy mozgásórán? Kérdés az is, hogy tudunk-e “mérni”, születik-e a táncszínházi nevelés területén valaha  hatástanulmány? Hogyan hat mindez a résztvevőkre? 2018-ban létrejött az IZP által támogatott Tánc Színház Nevelés konferencia, ami szerintem sok mindenben az elsőt jelentette ezen a területen és bár sok mindent lehetett volna még beletenni, muszáj volt egy irányt kijelölni, de a fő cél valójában az indulás volt, a feltérképezés, a szakmán belüli párbeszéd elindítása. Ez az első nagy találkozás egyfajta szakmai origója lett sok új kezdeményezésnek, és magának a tánc színház nevelés területének. Emlékszem, rengeteg vita volt a konferencia kurátorai között is, hogy merre felé haladjon a konferencia szakmai tartalma, talán sokat is akart mindenki egyszerre, de muszáj volt egy irányt, egy általuk felvállalt ívet követni. Első lépésként azt is látnunk kellett, hogy kik azok, akikről egyáltalán beszélünk, és annak is ki kellett derülnie, van-e közös nyelv, hogy tudjuk-e, miről is beszélünk?  Nagyon fontos volt meghallgatni, ki hogyan gondol a saját tevékenységére, és egyáltalán hányan dolgoznak ezen a területen? És persze az is jól kirajzolódott, hogy kik azok, akiket valóban érdekel a neveléssel kapcsolatos közös gondolkodás. Legjobban azt szerettem az egészben, hogy négy intézmény (Bethlen Téri Színház, Trafó, Magyar Táncművészeti Egyetem, Nemzeti Táncszínház) közösen dolgozhatott ebben a sorozatban. Sok ilyen “találkozós”, “együttműködős” szakmai projekt kellene még, hiszen csak így tudna fejlődni igazán ez a terület. AZ IZP-TSZN konferencia hatására sokféle új kezdeményezés jött létre, és rengeteg inspirációt és tudást adott sokunk számára a konferencia. Sok megvalósításra váró terv jár a fejemben, aminek egy része, már elnyert pályázati forrással, épp megvalósításra vár a Nemzeti Táncszínházban. Szeretnénk szorosan együttműködni a Színház-és Filmművészeti Egyetem és a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóival, hogy már a képzésben összekapcsolhassuk a drámainstruktor és a táncművész hallgatókat.

 

Útépítés, térkép rajzolás

MESZES T.: A színházon belül alapvetően mindig is a tánc foglalkoztatott, illetve éppen ez a viszony, ahogy a tánc és a színház egymással kölcsönhatásban vannak, s hogy mik azok a pontok (műfajok? vagy oktatás?), amikor a tánc kilép a színház kereteiből és önállóan kezd el létezni. Amikor egyetemistaként találkoztam a színházi neveléssel, rögtön arra gondoltam, hogy ezt valahogy mindenképp tánccal kellene ötvözni. Eleinte sejtelmem sem volt, hogy már akkor számos olyan oktatási program létezett, ahol ez a két terület együtt volt jelen. 2014-ben volt szerencsém résztvevőként jelen lenni a Horda2  egyik első alkalmán, még a Várszínházban. Akkor, ott én is azt éreztem, hogy megérkeztünk, hát ez az, amit évek óta keresek, s lám, létezik. És milyen ereje van.A konferenciának már az ötlete is lázba hozott. S habár a korábban megfogalmazódott kérdéseimre nem kaptam válaszokat, óriási előrelépésnek, fontos állomásnak tartom a konferenciát. Sokkal fontosabb, hogy újabb és újabb kérdések fogalmazódtak meg, olyan kollektív kérdések, ami a szakma, szakmák képviselőit együttesen foglalkoztatják. Az én kérdéseim: Hogyan nevezzük és mit? – Mi is ez a tánc színház nevelés? Vagy táncszínházi nevelés. Vagy tánc/színházi/nevelés. És miért is van külön neve? Mi a helyzet a vers-színházi-nevelési vagy báb-színházi-nevelési programokkal? Miért is lenne homogén a táncos oktató, nevelő programok területe, s így miért kellene rá külön név? Az elnevezés körüli zavar valószínűleg a céllal lehet összefüggésben: mi a cél? Tánccal nevel / táncra nevel / tánc által nevel, vagy éppen táncot oktat, vagy táncoktatással nevel… stb. És ez nem csak valami számtanpélda a toldalékokkal, hanem lényeges kérdések. Mi több, a tánc szavakat mozgásra is cserélhetjük és megint mást kapunk. A tánc/mozgás eszköz vagy cél ezeknél a programoknál? És ha eszköz, akkor mi a cél? Bármilyen válasz releváns és bármilyen válasz esetén a program csak hasznos lehet. A konferencia óta foglalkoztat engem is a hatás kérdése, illetve annak vágya, hogy ezt mérni tudjuk. Ezzel újabb kérdésre jutottam: miért fontos mérni a hatást? Kissé olyannak látom ezt, mint amikor a kisiskolások egyetlen egyszer technika óra keretében elmennek egy fazekas műhelybe és agyagoznak. Persze a rendszerességnek egészen más hatása lenne, de senki nem firtatja, hogy ha erre nincs mód, az egyszeri alkalom is csodákra képes. Mint ahogyan minden egyes rajz- vagy technikaóra. Az, hogy még nincsenek válaszaink, pozitívumnak gondolom. Már az nagy dolog, hogy közös kérdések fogalmazódtak meg, hogy van igény a közösen kialakított válaszokra.
És bár a konferenciasorozat közben többször voltam „elégedetlen” (miért csak ennyien vagyunk; hogyhogy nem jutott el a híre a konferenciának ide vagy oda stb.), összességében elképesztően eredményesnek tartom. Azzal, hogy elindított a konferencia egy folyamatot, többeket továbbgondolásra ösztönzött; van igény folytatásra, újabb kutatásra, párbeszédre. 

Költői kérdések

NÉMETH K.: Az a kérdés foglalkoztat, hogy akik a Tánc Színház Nevelés oldalát kedveljük, így 319-en, és a kedvelésen túl az is elmondható rólunk, hogy így vagy úgy, de foglalkoztat minket az oldal témája, sőt mi több, sokan műveljük is ezt a tevékenységet, szóval kell-e, fontos-e, megéri-e, hogy ez a mi virtuális közösségünk tegyen azért, hogy a táncszínházi nevelés a táncszakmában elismert és érdemi szakmaisággal űzött aktivitás legyen? Egyáltalán igényli-e a táncszakma, vagy pl. a táncművész- és pedagógusképzés, hogy a jövő közönségében, a művészeti ág fejlődésében, a táncos életpálya alternatíváiban, a művészi elhivatottság mellett a tánc társadalmi hasznát előtérbe helyező gondolkodásban még tudatosabb eszközzé váljon a tánccal-táncelőadással nevelés, érzékenyítés? A látszólag költői kérdésekhez egy-két adalék: Az Imre Zoltán Program (2017 tavasz) által életre hívott Tánc Színház Nevelés konferenciasorozat abból a meggyőződésből született, hogy ezeknek a – meghirdetéskor még egyértelműen a színházi nevelés terminológiáját használva – táncszínházi nevelési programoknak jelentős szakmai értéke és haszna van a táncművészet jövőjében, lehetséges perspektíváiban mind társadalmi, mind egzisztenciális értelemben. A konferenciasorozat számomra egyik legnagyobb hozadéka, hogy megtette a kezdő lépést, megszólította a táncosokat, együttes vezetőket, táncpedagógusokat, a témára nyitott szakembereket, és a táncszakmára kevésbé jellemzően közös eszmecserére, gondolkodásra késztette őket. Egy önmagát definiálni és megerősíteni akaró szakmai terület számára ez kivételes lehetőség volt. A konferencia rövid összefoglalóját a Tánc Színház Nevelés facebook oldalon, a január 4-i posztban olvashatjuk, és itt láthatóak azok a kezdeményezések, amelyek a konferenciasorozat óta születtek. A táncszakma hivatalos dokumentuma, a Nemzeti Táncprogram – „A tánc, mint társadalmi kommunikációs módszer” fejezete Lőrinc Katalin témavezető jóvoltából reflektál a konferencia által megfogalmazott alapkérdésekre a felvetett problémák és az arra adott megoldási javaslatok soraiban.  A konferenciasorozat 2019-es utolsó alkalma óta új, a területet előrevivő, átfogó kezdeményezés nem született. A táncelőadásokhoz kapcsolódó programok továbbra is egymástól elszigetelten, változatos és egyedi módszertanokkal, és eltérő szakmaisággal működnek. Miközben ez a sokszínűség egy életképes, létjogosultságát nem vitató szakmai terület képét mutatja, ugyanezen sokszínűség és a közös szakmai platformok hiánya miatt nehéz látni a tevékenység táncszakmai egzisztenciáját, a pályáztatást továbbra is nehezíti, és ezzel a jövője is bizonytalan.

A Tánc Színház Nevelés FB oldal – mint a konferenciasorozat után még élő felület – továbbra is közvetít a terület történéseiről. Örülnénk, ha sokan olvasnák és reflektálnának a megjelenő posztokra, hírekre, eseményekre. Hátha, idővel a költői kérdésekre is kerül valamilyen válasz.

 Budapest, 2020. április 20.

 

Beszélgetések, Friss

Mi újság, tánc, színház, nevelés? 1.

A Tánc Színház Nevelés oldal beszélgető sorozata, ahol a tánc/színház/nevelés területén aktívan tevékenykedő alkotókkal, munkatársakkal beszélgetünk. A sorozat első vendége: Kun Attila.

IMG_8111
Fotó: Kaszner Nikolett

Kun Attila, balettművész, koreográfus, táncpedagógus, jelenleg az MMA Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasaként a magyarországi és határon túli tánc színházi nevelés területét kutatja.

TSZN: Mit is kutatsz pontosan?

KUN Attila: A mai magyarországi és határon túli kortárs tánc területén fellelhető színházi nevelési programokat. Figyelembe véve azt a különleges helyzetet, hogy az eddig begyűjtött adatok alapján is felmutatható, hogy számtalan intézmény társulat/alkotóközösség foglalkozott, foglalkozik, és tervez új színházpedagógiai előadásokat/foglalkozásokat. Kiolvasható ebből az előző mondatból is, hogy mennyire körültekintően érdemes fogalmazni, hiszen egy olyan terület kutatására vállalkozom, amely terület eddig feltérképezetlen. Sok ösztönös és tudatos foglalkozás/előadás készült már, és ezeket fogja egy átlátható körképpé formálni a kutatás. Reményeim szerint terminológiai térképet is felrajzolva, illetve az eddig elvégzett munkák tapasztalatait is összegezve, tendenciákat és nyitott jövőképet formálva. Fontos mozgatóereje a kutatásomnak, hogy egy ébredő és tudatosságot – köztük kutatómunkát is – igénylő szegmense ez a terület a hazai kortárs táncnak. A mozgás mindenki számára elérhető és ennek a varázsvilágnak a testközeli – nem színpadi – közvetítése, a tánccal táncra nevelés, ami a hazai kortárs tánc túlélőcsomagjának egyik hangsúlyos eleme.

TSZN: A táncszínházi nevelés területe fiatal, a témáról nem készült még átfogó tanulmány és a területhez módszertani és fogalmi eszköztár sem található. Ezért is nagyon izgalmas és fontos, amit bevállaltál, ugyanakkor óriási kihívás, hiszen a Tánc Színházi Nevelési konferencián is kirajzolódott, hogy mennyire sokféle aktivitás történik ezen a területen, de az is kiderült, mennyire elszigetelten működnek ezek a programok. A kutatás első szakaszánál jársz, mik az első benyomások, tapasztalatok?

KUN Attila: Vegyesek az első tapasztalatok. A felkutatott programok/előadások nagyon eltérőek, kevés olyan összefüggés és esetlegesen kiolvasható tendencia fedezhető fel, így még korai lenne publikálni bármilyen részeredményt. Ami látható az az, hogy a prózai színházi nevelési trendekhez képest, a hazai kortárs tánc ösztönös mellékterméke ez a terület. Furcsa lehet ez a minősítés, de amíg egy kőszínház rendelkezik saját és szakképzett stábbal, akik a színházpedagógia eszközeivel a társulat és a repertoár mellett alkotóközösségként „produkciókat” hoznak létre, – ami kreatív munkát, költségvetést, munkaidő kapacitást jelent – addig a kortárs tánc területén, – akár alkotóközösség, akár társulat vagy intézmény – nagyon ritka a főfoglalkozású  táncpedagógus szakember, aki színházi nevelési eszközökben gondolkodva ideje nagy részét ezeknek a foglalkozásoknak/előadásoknak a létrehozásával töltené. Az IZP támogatásának megjelenésével megnőtt az igény és a szándék, hogy szülessenek új és tudatosan készülő tánc színházi nevelési programok. De ez még nem tendencia, mert ennek érvényességét a szakmai közeg visszhangja és az idő fogja csak megmutatni. Az elkövetkezendő három kutatási évben sok nyitott kérdésre ad majd választ maga a szakmai közösség. Éppen ezért is fontos, hogy a kutatás nyitottan fogadja és dokumentálja az egyes programokat, azok elnevezését és az alkotók általi besorolását. Hiszen bármely elnevezés később akár terminológiai iránytű vagy módszertan is lehet. Hívhatják akár test-tudati munkának, jelnyelvnek, érzékenyítő programnak, bemelegítésnek, ismeretterjesztő nevelő előadásnak. A már jól ismert terminológiákat is újra kell gondolni, hiszen egy tantermi beavató egész más alkotói és pedagógiai alapokból épül fel egy színházi előadáshoz vagy egy táncszínházi előadáshoz kapcsolódva. Másképp épül, mások a pedagógiai prioritásai, más a nyelvezet, más a kommunikációs ereje és intenzitása. Aktív és színes a hazai és határon túli kortárs tánchoz köthető pedagógiai aktivitás, vagyis van és lesz tennivaló a kutatási folyamatban.

 TSZN: Kiket kerestél meg eddig, és milyen tevékenységek , aktivitások zajlottak az elmúlt időszakban a tánc színházi nevelés területén?

KUN Attila: Az eddig megkeresett válaszadók között vannak több évtizedes működéssel bíró nagy társulatok, oktatási intézmények, egyéni alkotók, nemrég alakult alkotóközösségek és intézmények is (többek között: a Tünet Együttes, Gergye Krisztián Társulat, Győri Balett, Duda Éva Társulat, Miskolci Balett, DARTS, Feledi Projekt, Magyar Táncművészeti Egyetem, Trafó, Bozsik Yvette Társulat, Pécsi Balett, ArtMan Egyesület, Székesfehérvári Balett, Nemzeti Táncszínház, Nagyvárad Táncegyüttes, Artus, Góbi Rita, Réti Anna, Pataky Klári). Fontos célként tűztem ki, hogy a lehetőségekhez képest az adott alkotói közösség/intézmény/társulat alapkarakterei alapján is vizsgálhatóak legyenek az összefüggések, hiszen más kondíciókkal és erőforrásokkal bír egy kőszínházban működő vagy akár saját előadótérrel bíró társulat, és egy alkotóközösség, amelyik projekt rendszerben dolgozik. A kérdés második felét nehéz pontosan megválaszolni, hiszen vannak évek óta futó tánc színházi nevelési aktivitások, vannak friss módszertant felhasználó programok, friss premierek itthon és határon túl is, illetve pályaelhagyók is, akik rendelkeztek aktív pedagógiai nevelési programmal vagyis az utóbbi időszak hasonlóan az eddigi fluktuációhoz, azonos képet mutat. Azonban fontos megjegyezni azt az érzékelhető tendenciát, hogy a korábbi évekhez képest hangsúlyosabb és aktívabb a hazai kortárs tánc területén a színházi nevelési aktivitások támogatása, és a róluk kialakult párbeszéd is tartalmasabb.

TSZN: A kutatási időszakod három év, a mostani járványügyi helyzet hatással van és lesz a közösségi programokra is. Szerinted milyen hozadékai lehetnek ennek?

KUN Attila: Folytatva a gondolatmenetet, fontos megköszönnöm a Magyar Művészeti Akadémiának a kutatásomnak megszavazott három esztendőnyi bizalmat, hiszen ahogy korábban is említettem a tudományos adatrögzítésen felül fontos célja a kutatásnak, hogy a leendő kiadvány segítségére lehessen mindazoknak, akik ezzel a területtel foglalkoznak, vagy foglalkozni szeretnének a jövőben. Ehhez a kutatási munkával megalapozott eredményhez a három éves időszak egy nagyon fontos hozamot ad, mégpedig lehetővé teszi a tendenciák megfigyelését és a több évtizedes hagyományokból épülő új kezdeményezések megfigyelését. Mindez hatványozottan érvényes a jelen pillanatban, hiszen egy olyan közegészségügyi krízist élünk át, ami mindenképp át fogja, illetve átformálja nemcsak a hétköznapjainkat, de a megszokottság kötöttségeit is. A közösségi programok és ezen belül a tánc színházi nevelési programok jelenleg nem létfontosságúak, és az kérdés, hogy a krízis milyen mozgásteret hagy a nem létfontosságúnak ítélt területek számára. Hiszen a színház, és ezen belül a kortárs tánc olyan periféria terület – figyelembe véve a járványügyi helyzetet – amiről elsőre mondott le a társadalom. Itt nem értékítéletről szól ez a gesztus, hanem egyszerű életösztönről. Viszont jóval többen érzik az otthoni önkéntes vagy szükséges izolációban, hogy a testük mozgást igényel. Innen már csak pár lépés a mozgásra teremtettség felismerése és innen tényleg már csak pár lépés a mozgás és a tánc azonosságának felismerése, amihez természetesen szakember útmutatása segíthet hozzá. Röviden: remélem, hogy a hazai kortárs tánc szakemberei  ráeszmélnek, és egységes álláspontra tudnak helyezkedni abban a kérdéskörben, hogy a szakma ereje nemcsak az előadások számában és minőségében merül ki, hanem attól és abban erős, hogy milyen közvetlen párbeszédet képes kialakítani a társadalommal. Erre csak a tánc színházi nevelési terület (bárhogy hívjuk) képes, és a szakma érdekérvényesítő erejét is ennek a területnek a felépítésétől kell remélnie. Minél szélesebb társadalmi réteg érzi sajátjának a mozgást, a mozgás táncát, annál nagyobb és erőteljesebb a szakma egyéni lobbiereje.

TSZN: Jöjjön egy kis asszociációs játék. Neked mit jelent ez a három szó: Tánc, Színház, Nevelés?

KUN Attila: Tánc: ösztön, kiváltság, nyelv, test-lélek-tudat szentháromsága, egészség, egyensúly. Színház: költségvetési kötöttség, egyensúlyt vesztett, reformra érett. Nevelés: ösztön, példa, segítség, lehetőség, jövő.

Az interjút készítette: Varga Nikoletta

Budapest, 2020. április 15.

Friss

Még lehet regisztrálni!

Várjuk tánctársulatok, alkotók, táncszínház vezetők, tánc – és színházpedagógiai szakemberek jelentkezését
Ha a táncművészet területén dolgozol és még nem regisztráltál a Tánc Színház Nevelés 2018 Konferencia című eseményre, itt az idő 

gondolkodtál már azon, hogy mi jár azoknak a fejében, akik
nézik az előadást, amiben táncolsz, amit színpadra álmodsz?

átélted már az élményt, amikor a színpadról lelépve a
nézőtéren erről beszélgettek?

hallottál már arról, hogy amikor kapcsolatba lépsz a
közönségeddel, annak jellegzetes táncművészeti és színházi
nevelési terminológiája és eszköztára van?

gondoltál már arra, hogy jó lenne többet tudni erről,
és aktívan használni művészi pályádon?

foglalkoztat-e, hogy ennek pedagógiai és társadalmi haszna
is lehet?

Ha több az igen, mint a nem,

itt regisztrálj

tanc szinhaz neveles